“Mondom, hogy képzeltem”- kezdi sorolni Edi, a nővérem azzal az inspirált arckifejezéssel, ami olyan jellemző rá, ha megálmodik valamit. Ismerem ezt az arcot, már 34 éve. És már szalad és mutatja, a csupasz, bevakolt falak között. “Itt lesz a fehér csillár, itt a kandalló, ide kerül a zöld komód, ide a tolóajtó”- sorolja levegőt se véve. “Jó lesz, ugye? “- kérdezi, és tudom, hogy ő nem a szürke falakat látja, hanem meleg fényű lámpákat, pattogó tüzet a kandallóban, a komódon sorakozó étlapokat.
Egy héttel később már fehér kötényben vár, kérdezzük, hogy süt-e valamit (az egyik végzettsége cukrász), de ő felnevet és elárulja, hogy nem, csak épp bútort fest és a fehér anyagon nem látszik annyira a festék. Mindeközben a szeme alá fehér festékcsíkot kent véletlenül, így tisztára úgy néz ki, mint egy sziú indián. Így kerül a sok vendéget látott, megélt fenyő székekre antikolt fehér festék, a testvérem keze munkáját dicséri a bárpult festése, az ablakpárkányok, az oszlopok…
Az utolsó napokban olyan, mint akinek száz keze van, az egyik fest, a másik a telefont fogja, a harmadik a képeket helyezi a falra, a negyedik… Mondhatnám, némi megszállottságot látok a szemében, amitől csak azért nem ijedek meg, mert annak idején huszonöt éve a LEGO kockákból épített házba ugyanennyi energiát fektetett… Azóta felnőttünk, a feladat is, és az álom is nagyobb lett némileg. LEGO ház helyett a szüleink által 20 éve nyitott éttermet kellett újraépíteni, kibővíteni, új stílust adni neki, ami szerethető, otthonos, meleg, és hívogató. Kellenek az álmok, mert mindenkinek hitet adnak, hogy csodák igenis vannak, lehetetlen nincs. Igaz, kell hozzá néha egy kis megszállottság, meg talán egy festékcsík a szem alatt. Mert a sziú indiánok sose adják fel.
J.